Párkapcsolat mint harmóniaforrás, vagy párkapcsolat mint pótcselekvés? I.

 Annyi mindent nevezünk szerelemnek, szóval mi is az? Ugye meg szoktuk fogalmazni, már aki egyáltalán szavakba önti, hogy ezt, azt vagy amazt szeretem benne vagy rajta. És el is tud múlni, ha valamit nem úgy tesz, ahogy elvártam volna. Ha fájdalmat okoz a viselkedésével, ha mondjuk hazudik, cserbenhagy vagy úgymond megcsal stb. Vagy évek múlva úgymond más, mint amilyennek megismertem. Nos, ezek ott hibádzanak, hogy először is ha valakit szeretek, akkor őt magát szeretem úgy, ahogy van, nem pedig valamit rajta vagy benne.

 Ha ez utóbbi, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy ahogy kibontakozik az évek során, kiderül, hogy nem az, akinek nézted. Ezt ugye úgy szokták mondani, hogy más lett, holott nem más lett, csak jobban megismerted az együttélés során és kiderült, hogy az álomképedet szeretted, nem őt magát - a te úgynevezett szerelmedben ő, az ember sehol nem volt, csak az álomképed, és amikor ő, az ember betolakodott a képbe, ráébredsz, hogy vak voltál. Ezért mondják, hogy a szerelem vak. Ez egyszerűen nem igaz. A szerelem, ha valódi, nagyon is tisztán lát.

  Lawrence Durrell, író mondta: "Nem a szerelem, hanem a féltékenység vak."

 A következő, hogy a szerelem a másik tettei miatt elmúlhat. Itt megintcsak az elvárásaidat szeretted, mi mást? Ha valóban szeretsz valakit, az tehet bármit, akármit. Akkor is szereted, ha történetesen belédrúg, megcsal vagy bármi egyéb. Ha elmúlik, mert ezt vagy azt tette, mit is szerettél valójában? Hát megintcsak az elvárásaidat, az álomképedet, a konvencióidat. Persze ilyenkor nincs meg a bizalom meg a biztonságérzet, de tetszik vagy sem, ha elvársz és az elvárások teljesülésétől teszed függővé azt az úgynevezett szerelmet, akkor kapni akarsz valamit, nem pedig szeretsz, és ez nagy különbség.
 Sérült társadalmunkban a párkapcsolatok, ha megfigyelitek, többnyire erről szólnak:

• Hiányosságaim: ez és ez, te töltsd ki, pótold 
• Lelki sebeim: ilyen van és amolyan, te gyógyítsd be
• Üres vagyok az önmegvalósítás, kibontakozás, feltöltődés hiánya miatt, te töltsd ki az űrt
• Nem tudom szeretni magam, te szeress önmagam helyett                                                                                                                   

Na ebből aztán nagy kavarodások származnak, mivel ezek mind abszurd elvárások.


Aztán ott van az, hogy hazudott, becsapott vagy cserbenhagyott - nos, ahhoz is két ember kell. Egy, aki becsap vagy cserbenhagy és egy másik, aki ezt lehetővé tette. És most gyorsan tisztáznom kell, nem a megnyílás veszélyességéről szól ez. A lehetővé tevés nem a megnyílás, erről majd később, most fontosabbnak érzem leszögezni: a nyílt szívű emberben ott lüktet a Világegyetem, nem tudod megbántani vagy sebet ejteni rajta, bármit tehet vele a másik, nem azért, mert mamlasz, hanem mert megértette, hogy az ember fájdalmat csak saját magának okozhat. A fájdalmat mindig te okozod magadnak, soha nem a másik. Mégpedig az önbecsapással, amit sajnos már kicsi gyerekkortól kezdve elsajátítunk (az emberi lény hatalmas az önbecsapásban!!!!), mégis, nem olyan nehéz változtatni ezen, mint ahogy látszik.

 A megoldás szerény (vagy nagyképű) véleményem szerint:

TE add meg magadnak a szeretetet, a biztonságot, az örömöt, azzal, hogy önmagad vagy, szereted, elfogadod magad. vedd észre és csodáld meg a szépséget magad körül, légy nyitott és fogadd tudatosan az élet apróbb és nagyobb ajándékait, töltődj fel!
 Így már nem elvesszük a másik életerejét a hiányosságaink elfedésére vagy sebeink gyógyítására (úgy, hogy észre se vesszük, mire használjuk a másikat- ez így szokott lenni), hanem a felelősségteljesen megteremtett kiegyensúlyozottságunkat és az örömünket osztjuk meg a másikkal!

 Második rész ITT.