Szeretetkönyv I.
Nem igazán szeretem Müller Pétert, mint írót. Mondtam is Boginak, aki, amikoris azt mondtam, ennek ellenére kíváncsi lennék a Szeretetkönyvre, egyszer csak kezembe nyomta azt (ezúton is köszönöm :-)), és végül is nem bánom, hogy elolvastam. Hát, nem szerettem meg jobban, de ha kiválogatom a könyvből, ami jó, akkor sok értékes dolgot találok.
Remélem, nem sértek meg senkit túlságosan, ha azt mondom: ő sokmindent belevisz az írásaiba, amit nem kéne. Van sok olyan rész is a könyvben, amire a legőszintébben csak azt tudom mondani, hogy úgy hülyeség, ahogy van.
Kedves olvasóm, amondó vagyok, hogy csak akkor légy Müller Péter olvasója, még a Szeretetkönyvet is beleértve, ha rendelkezel megfelelő szűrővel és biztosan ki tudod szűrni a hülyeséget.
Néha viszont nagyon jól meg tudja ragadni a dolgok lényegét és gyönyörűen, művészien és ezzel együtt érthetően írja le.
A következő bejegyzésekben tehát azon gondolatai közül, amelyek nemcsak gyönyörűek, de értelmesek és hasznosak, olvashattok néhányat.
Első rész: gyermeknevelés és társadalom (kiemelések tőlem)
"...a kamaszkori depresszió fő oka: megrettennek a jövőjüktől. Előre néznek, látják, hogy nincs előttük semmiféle értelmes emberi távlat, és azt kérdik:
>Minek éljek én itt? Pénzt hajszoljak? ... Vegyek autót? ... Szeretkezzek? ... Vállalkozzak? ... Loholjak olyan értelmetlenül, mint az apám? ... Vagy legyek mindjárt kábítószeres? <
Soha senki nem mondja ki: a felnőtt világ ezt az egyetlen szabadságot kínálja neki.
Egy kamasz gyerek őrültnek tartja világunkat, mint ahogy az is.
Tudom, azt kérded: -Hogyan lehet ebben az őrült korban élni?
S ha gyereked van: Mit mondjak neki? Mivé neveljem?
Mit is válaszolhatnék én erre?
Egész életutam, minden könyvem (ez is) védekezés és tiltakozás a téboly ellen.
Az én utam: magánút.
És minden példaképemnek, akit követtem, magánútja volt.
Fura, hogy egy Szeretetkönyvben ilyet mondok, mégis ki kell hogy mondjam: A mai társadalom olyan beteg, hogy nem szabad közösséget vállalni vele.
Neked is azt tanácsolom: Járj magánúton!
Világítson a saját fényed, mint homlokon a bányászlámpa.
És gyermeked homlokán is gyújtsd meg a saját lámpáját.
És persze, fogjátok... fogjuk meg egymás kezét!
Olyan világban élünk, amelyben - bármennyire elveszett és abnormális - egyre többen lesznek a kevesek."
Annyit hadd fűzzek hozzá: én is ezt érzem és tapasztalom, hogy egyre többen vannak a kevesek. Azaz úgy tűnik, a társadalom gyógyul és egyre tudatosabb.
A közös meditációkon is ezen dolgozunk. ;-)
További bejegyzések a témában:
- Paulo Coelho: Alef
- Aryana Havah: Inuaki, a bennem élő reptilián
- Esther és Jerry Hicks: Kérd és megadatik
