2011. november 17., csütörtök

Egy pszichológus a szívemből szólt





 "Mindig azt állítom, hogy szükség lenne egy felnőttek iskolájára, amely kötelező lenne egy lélek világra hozása előtt. Fölösleges a gyermekeket állandóan ajándékokkal és javakkal elhalmozni, nekik szeretetre van szükségük, törődésre és figyelmességre; de mivel mi idő hiány miatt, vagy azért mert túlságosan stresszesek, fáradtak vagyunk, eltaszítjuk őket magunktól, szobájukba küldjük vagy kiküldjük játszani, vagy még rosszabb: másokra bízzuk, hogy foglalkozzanak velük, szükségleteikkel és gondjaikkal, tanításukkal, majd később azt kérdezzük, hogy kihez hasonlít ez a gyermek, erőszakos vagy félénk, kitől örökölte ezt a kegyetlenséget vagy ezt a hangnemet. A családban mindenféle hasonlóságokat keresünk – és mindig megtaláljuk a genetikai vonal leggyengébb láncszemét – azzal a szándékkal csináljuk, hogy elrejtsük magunk elől a kudarcunkat, a szembeszegüljünk valamivel, hogy átverjük magunkat, de a lelkünk mélyén ott lapul a hibás identitása, az a bennfentes, aki soha nem kerül leleplezésre, nem mutatja meg a világ előtt önmagát, a hibás, aki még a tudatosság szintjére se kerül sohasem. 
 Ezzel küzdök nap, mint nap. Van, amikor győzök, van, amikor veszítek, vagy nem történik semmi, de amit biztosan elmondhatok, az a tény, hogy a terápiás beszélgetés után a szülők és gyermekek között létrejön egy apró kapcsolódási pont, egy fényes összekötő fonal, ami minden öleléstől vagy jó szótól, minden elolvasott mesétől vagy esti csóktól növekszik és vastagszik." 


                                                                                      ~Aryana Havah