Elválaszthatatlan

A szeretet a félelem ellentéte.
Ha félsz, nem tudsz szeretni.

Bátorság és szerelem, bátorság és barátság szintén elválaszthatatlan fogalmak, egymás nélkül nem létezhetnek.

A becsület, a tisztesség és az őszinteség is idetartozik. Ez utóbbiakhoz is bátorság kell.

Minél inkább megnyílsz, annál kevesebb sérülés fog érni.

A félelmet a szeretet oldja fel.


A bátorság pedig valójában ahhoz kell, hogy önmagunkhoz teljes mértékben őszinték legyünk. Ha ez megvan, utána már könnyen és felszabadultan tudunk őszinték lenni másokhoz.


 "Szeretni valójában annyit tesz, hogy képesek vagyunk ébren, érzékenyen és nyitott szívvel érzékelni másvalaki rezdüléseit. Az ember sarkig kitárja lelke ablakait, és hagyja, hogy beáradjon mindaz, amit a nap, az óra, a pillanat hoz. Lehetetlen szeretni, ha valaki elfedi szívét és lelkét, bezárkózik és biztonságra törekszik."


Ha ezek után sem tudod kitárni a szívedet és továbbra sem tudsz mit kezdeni a félelmeiddel és a segítségemre van szükséged, írj nekem!

Kapcsolódó bejegyzések:

• Te is félsz kitárni a szívedet? 
• A párkapcsolat, mint harmóniaforrás

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és egy g+1-et!

A NŐ

 Fantasztikus írás (mint minden írás Krisztától), muszáj veletek megosztanom.


 "Nem találkoztam még a vendéglátónkkal, mert este érkezik meg Angliából, de sejtem, hogy ő is egy ilyen Aphrodité által megcsókolt nő. Látszik a kerten, ami veteményesnek indult, de a zöldségeket benőtték a lila, rózsaszín, sárga, fehér és mindenféle virágok. Ezer szín és illat kényeztet, mire az ember megtalálja a brokkolit. Imádnivaló. Pont úgy, mint a nő.

Hányféle módon próbált minket a történelem skatulyákba kényszeríteni, jólneveltté változtatni, olykor még magunk is elhittük, hogy ilyenek vagyunk. De mégis valami ott lapul a női lélek mélyén, valami kiismerhetetlen, megzabolázhatatlan, az, ami a nőt ellenállhatatlanná teszi."

 Olvasd tovább ITT<<<

"Szerelem" és magány, boldogság és meditáció

...avagy Könyvajánló/Szeretetkönyv III. Az első és a második rész ITT és ITT.


 " Öt perc után mindenki menekül magától.
Aki magát nem szereti, gyakran a másikhoz menekül - ezt nevezi aztán szerelemnek.
 Belemenekülni a másikba azért, mert önmagammal rossz lennnem: legtöbbször ez a "szerelem". Másoktól várni a boldogságunkat éppolyan ostobaság, mintha másoktól várnánk, hogy helyettünk nőjenek fel, helyettünk szenvedjenek, helyettünk éljenek. 
 Így élünk. Általános kórtünet.
Figyeld meg: meddig bírod ki önmagadat, egyedül?
Mikor jön rád a nyugtalanság?
A meditáció azért nehéz számunkra, mert már az elején megriadunk. "Úristen, csak ne kelljen magamba néznem! Mert mi van ott? Szorongás. Homály. Beteljesületlen vágyak. Gyógyulatlan sebek..."
 A kérdés nem is ez. 
 A kérdés ez: Hogyan szeressem magamat? 
Az összes lélektani és életmódtanácsadó könyv erről beszél, lelkesen figyelmeztet: Szeresd magad, pajtás!
 Mintha csak arról lenne szó, hogy ez eddig nem jutott eszembe, s most, hogy valaki szól, azonnal világosság gyullad bennem, "persze, végre egy pompás ötlet!" s holnap már szeretni fogom magamat."






 (Ha már itt tartunk, hogy hogyan szeresd magad és hogyan meditálj, ha úgy gondolod, tudok ebben egy kicsit segíteni, ugye tudod, hol találsz? :-))






De folytatom (illetve MP folytatja): 


 "nincs valódi Én-élményünk. 
Néha rádöbbenünk, hogy egyszerre éljük belülről és látjuk kívülről magunkat. Dühbe gurulunk - s közben belül higgadtan látjuk, hogy dühbe gurultunk, s halljuk, hogy üvöltünk. Majdnem megszakad a szívünk - közben látjuk magunkat sírni, de mintha a fájdalom nem is a mienk lenne. Még sajnáljuk is néha ezt a vergődő önmagunkat, s az villan át rajtunk: "Milyen rossz most szegénynek.
 Nem igaz - vagy csak n agyon ritkán - hogy az ember nem tudja, mit cselekszik.Tetteinek mélységes okát persze nem tudja, de azért rendszerint engedélyt ad magának a dühkitörésre, még a gyilkosságra is. Egy macska ösztönösen odacsap a mancsával, de egy ember, még a leghitványabb is, először azt kérdi magában: "Odacsapjak?" 
 Némely drog hatására is meg tudjuk nézni magunkat.
 Amikor valaki nézi a műtétjét, hosszan megéli ezt az élményt: őt operálják, nem engem. Van valaki, aki nézi. Nem résztvevő, csak néző. És a Néző sokkal inkább "én vagyok" ilyenkor, mint az a beteg test, akit néz." 

Gondoltad volna?

 Minél inkább megnyílsz, annál kevesebb sérülés fog érni.


További gondolatok a témában:

• Te is félsz kitárni a szívedet? 
• A párkapcsolat, mint harmóniaforrás

Te is félsz kitárni a szívedet?

                                                                                                                                          
"Szeretni valójában annyit tesz, hogy képesek vagyunk ébren, érzékenyen és nyitott szívvel érzékelni másvalaki rezdüléseit. Az ember sarkig kitárja lelke ablakait, és hagyja, hogy beáradjon mindaz, amit a nap, az óra, a pillanat hoz. Lehetetlen szeretni, ha valaki elfedi szívét és lelkét, bezárkózik és biztonságra törekszik." 

~Peter Lauster

"A hosszú lezártság időszaka után némiképp nehéznek tűnik újra megnyitni a szívet. Megesik, hogy a szív kapui a valóságról alkotott téves elképzelések vagy benyomások következtében zárulnak be. Sok olyan embert látni, aki ekként vélekedik: "Nem akarom megnyitni a szívemet, mert mások csak megsebeznének. Azon a ponton rendkívül sérülékeny vagyok, szívem kinyitásával sebezhetővé válnék. " Azt gondolva, hogy ezzel megvédik magukat, az emberek gyakran lezárják a szívüket, amikor bizonytalannak , bátortalannak valamint isteni lényként birtokolt erejükről leválasztva érzik magukat. Hát nem érdekes? Valójában elzárják magukat támogatási rendszerüktől, a Fénytől, a szeretettől, a segítségtől, mely az Isteni Terv hatalmas tudathálózatában mindenki számára elérhető. Mint védekező mechanizmus a szív lezárása nem a legjobb megoldásnak tűnik, igaz?
 A szív megnyitásával építhettek ki újra kapcsolatokat . Szíveteken keresztül visszakapcsolódhattok a támogatást nyújtó hatalmas hálózatba, azon keresztül pedig a Forrás fényességébe, és ismét eljuthattok saját isteni mivoltotok felismeréséig."
                                  
                                         ~Barbara Burns (Vivamus)

Szerelmi csalódás után újra kisüt a nap, ha...

 Egy levelemből fogok most idézni, amit írtam valakinek, aki tanácsért fordult hozzám jónéhány félresikerült párkapcsolat után:

 "Most nagyon fontos, hogy ragadj meg minden lehetőséget a feltöltődésre. Persze ezt biztos tudod magadtól is, de szerintem jó, ha emlékeztetlek rá. Hajlamosak vagyunk mástól várni a boldogságot, várni azt, hogy a másik feltölt, jókedvre derít, szetetetet ad. Ezt csak magunkban találhatjuk meg, egyrészt, másrészt ami kívül történik, az csak tükre annak, ami belül van, és ha belül nem teremtesz harmóniát, akkor újra fájdalmas dolgokat fogsz tapasztalni. Most tele vagy negatív gondolatokkal; fontos, hogy vedd észre, amikor elkezdesz lefelé csúszni gondolatban és érzelmileg, és állítsd meg a folyamatot! Az elmédet te irányítod, nem pedig ő téged. Megérdemled az élettől a legjobbat, hogy is érhetne téged bármi rossz? Csakis úgy, hogy a benned lévő feldolgozatlan érzelemmaradványok által újrateremted a fájdalmas helyzeteket. Amíg az ember így van, addig, még ha a lélektársával találkozik is össze, abból se lesz harmónia. Lehetetlen, hogy az legyen, mert a múltból fakadó kényszerképzetek megakadályozzák. 

Amennyire csak tudsz, lazulj el minél többször, amikor csak van néhány nyugodt perced, figyeld a légzésedet lehunyt szemmel és vedd észre, ha valamelyik izmod feleslegesen feszül. Képzeld el minél gyakrabban, hogy Isten kezébe adod a problémát és nem foglalkozol vele többet! Nevess és érezd jól magad, és minden jól fog alakulni! :)"

  Folyt. köv. ;)

A párkapcsolat, mint harmóniaforrás... II.

Az első rész ITT.
 Képzeljük csak el, hogy két ilyen felnőtt, önmagáról érzelmileg és minden szempontból gondoskodni képes ember együtt milyen csodás egészet alkot! 

Mindezzel együtt nincs semmi gáz, ha valaki arra kell, hogy gondoskodjon rólad, gyógyítson, feltöltsön stb. Rendben van ez, csak akkor azt ne nevezzük szerelemnek, ne keverjük a szezont a fazonnal. És ne nevezd magad felnőttnek, ha ilyenmód függsz a másiktól, tehát ha nem az örömteli együttlét, hanem csak a függőség miatt vagytok együtt. Mert egyedül nem tudtál boldog lenni, kellett valaki, aki kipótolta a hiányosságodat. Érted, KELL valaki, valamire. Nem szeretsz és adsz, hanem elveszel - kielégíted szükségleteidet a másikból és ő is belőled.

"...függőségeim mélyén a félelem lakik. Félelmem arra ösztönözhet, hogy irányítani próbáljak különféle helyzeteket, és közben elhanyagoljam magam.
Olyan régóta élek rettegésben hogy érzéseimet már nem is címkézem félelemnek. Megszoktam, hogy aggódom, és ideges vagyok, ezt normálisnak érzem.
A béke és a megnyugvás esetleg kényelmetlen számomra. Lehet, hogy a félelem valamikor helyénvaló volt és hasznos. Lehet, hogy ez indított arra, hogy megvédjem magam, valahogy úgy, ahogy a katonákat a félelmük segíti a túléléshez a harcban. Most, gyógyulásom útjára lépve, már másképp élem az életemet."

Ezt a megnyugvást önmagunkban, és csakis önmagunkban találhatjuk meg. Ha megtaláljuk, az természetesen maga után vonja minden kapcsolatunk harmonizálódását, sokszor drámai módon! :) 

Ha érdekel, hogyan is kéne megtalálni ezt a belső harmóniát, írj bizalommal. 

Párkapcsolat mint harmóniaforrás, vagy párkapcsolat mint pótcselekvés? I.

 Annyi mindent nevezünk szerelemnek, szóval mi is az? Ugye meg szoktuk fogalmazni, már aki egyáltalán szavakba önti, hogy ezt, azt vagy amazt szeretem benne vagy rajta. És el is tud múlni, ha valamit nem úgy tesz, ahogy elvártam volna. Ha fájdalmat okoz a viselkedésével, ha mondjuk hazudik, cserbenhagy vagy úgymond megcsal stb. Vagy évek múlva úgymond más, mint amilyennek megismertem. Nos, ezek ott hibádzanak, hogy először is ha valakit szeretek, akkor őt magát szeretem úgy, ahogy van, nem pedig valamit rajta vagy benne.

 Ha ez utóbbi, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy ahogy kibontakozik az évek során, kiderül, hogy nem az, akinek nézted. Ezt ugye úgy szokták mondani, hogy más lett, holott nem más lett, csak jobban megismerted az együttélés során és kiderült, hogy az álomképedet szeretted, nem őt magát - a te úgynevezett szerelmedben ő, az ember sehol nem volt, csak az álomképed, és amikor ő, az ember betolakodott a képbe, ráébredsz, hogy vak voltál. Ezért mondják, hogy a szerelem vak. Ez egyszerűen nem igaz. A szerelem, ha valódi, nagyon is tisztán lát.

  Lawrence Durrell, író mondta: "Nem a szerelem, hanem a féltékenység vak."

 A következő, hogy a szerelem a másik tettei miatt elmúlhat. Itt megintcsak az elvárásaidat szeretted, mi mást? Ha valóban szeretsz valakit, az tehet bármit, akármit. Akkor is szereted, ha történetesen belédrúg, megcsal vagy bármi egyéb. Ha elmúlik, mert ezt vagy azt tette, mit is szerettél valójában? Hát megintcsak az elvárásaidat, az álomképedet, a konvencióidat. Persze ilyenkor nincs meg a bizalom meg a biztonságérzet, de tetszik vagy sem, ha elvársz és az elvárások teljesülésétől teszed függővé azt az úgynevezett szerelmet, akkor kapni akarsz valamit, nem pedig szeretsz, és ez nagy különbség.
 Sérült társadalmunkban a párkapcsolatok, ha megfigyelitek, többnyire erről szólnak:

• Hiányosságaim: ez és ez, te töltsd ki, pótold 
• Lelki sebeim: ilyen van és amolyan, te gyógyítsd be
• Üres vagyok az önmegvalósítás, kibontakozás, feltöltődés hiánya miatt, te töltsd ki az űrt
• Nem tudom szeretni magam, te szeress önmagam helyett                                                                                                                   

Na ebből aztán nagy kavarodások származnak, mivel ezek mind abszurd elvárások.


Aztán ott van az, hogy hazudott, becsapott vagy cserbenhagyott - nos, ahhoz is két ember kell. Egy, aki becsap vagy cserbenhagy és egy másik, aki ezt lehetővé tette. És most gyorsan tisztáznom kell, nem a megnyílás veszélyességéről szól ez. A lehetővé tevés nem a megnyílás, erről majd később, most fontosabbnak érzem leszögezni: a nyílt szívű emberben ott lüktet a Világegyetem, nem tudod megbántani vagy sebet ejteni rajta, bármit tehet vele a másik, nem azért, mert mamlasz, hanem mert megértette, hogy az ember fájdalmat csak saját magának okozhat. A fájdalmat mindig te okozod magadnak, soha nem a másik. Mégpedig az önbecsapással, amit sajnos már kicsi gyerekkortól kezdve elsajátítunk (az emberi lény hatalmas az önbecsapásban!!!!), mégis, nem olyan nehéz változtatni ezen, mint ahogy látszik.

 A megoldás szerény (vagy nagyképű) véleményem szerint:

TE add meg magadnak a szeretetet, a biztonságot, az örömöt, azzal, hogy önmagad vagy, szereted, elfogadod magad. vedd észre és csodáld meg a szépséget magad körül, légy nyitott és fogadd tudatosan az élet apróbb és nagyobb ajándékait, töltődj fel!
 Így már nem elvesszük a másik életerejét a hiányosságaink elfedésére vagy sebeink gyógyítására (úgy, hogy észre se vesszük, mire használjuk a másikat- ez így szokott lenni), hanem a felelősségteljesen megteremtett kiegyensúlyozottságunkat és az örömünket osztjuk meg a másikkal!

 Második rész ITT.